Békanyarodnak a nyitott nagy kapun, rázzák a csengettyűt, és kövérítik az éneket. Mennek lassan és porosan, majd eltűnnek a templomban, ott leülnek egy cseppet, megmerítik magukat a félhomály hűvösségében, virágot tesznek a Mária lábaihoz a kis oltárra, aztán megfordulnak, ismét rázzák a csen­gettyűt, kijönnek a kapun, és eltűnnek az országúton, északi irányban.
Egy-egy falut jelent mindegyik csoport.
Az egyik estére fog hazatérni, a másik holnap délben, a harmadik pedig csak holnap este.
Sok a testi nyomorék közöttük, a néma, a sánta és a falábú.
Folyton jönnek és mennek.
Örökös harangszó mellett és örökös Máriával az énekekben.
S mi állunk az országúton, és megpuhult szívvel nézzük a nagy vallási forgalmat. Percről percre sokasodik a nép. Mindenki idegyűl a faluból, a pálcás aggastyánoktól a kis gyermekekig, kiket az ölben kell tartani vagy kézen vezetni.
Így várjuk a magunk zarándok népét, azt a százharminc embert, akik még pénteken elmentek volt, hogy tiszta és lobogó hódolatukat elvigyék a csíksomlyói legendás Máriának. Minden percben érkezhetnek a dicső útról, mely oda és vissza legalább száz kilométert jelent. De úgy látszik, közelednek is már a falu felé, mert a harangozó jelzi őket a toronyból, és feltűnik a papunk is. Kíséretével, amely főképpen asszonyokból áll, lassan és templomi díszben ereszkedik felénk a templomból. Künn az országúton magunk is csatlakozunk a menethez, és nagy énekszóval elindulunk, hogy ősi szokás szerint lent, a falu végén illendő módon fogadjuk a hazaérkező zarándoksereget.
Amikor messziről megpillantom a zászlókat, melyeket a zarándoklók lobogtatva hoznak szembe velünk, egyszerre könnyes lesz a szemem.
Nem tudom, miért.
Különösen az a két zászló tetszik, melyet a leányok hoznak. Patyolatfehér zászlók ezek, és tele vannak mezei virágokkal, miképpen maguk a leányok is. Mi is zászlósan jöttünk elejükbe, s amikor velük összetalálkozunk, zászlóinkat meghajtjuk a madárlátta zászlók előtt, mintha csókot adnának egymásnak.
Még soha nem láttam annyira együtt a falut, mint most. Apraja-nagyja itt van, aki csak mozdulni tudott. Egy pillanat alatt úgy elözönli és elfogja a mámoros tömeg az országutat, hogy eldugul azon minden forgalom.
Amíg a köszöntők elhangzanak, csak a lelkek közlekednek.
Négyszáz éve, hogy így van ez, minden pünkösd másodnapján.

*

A templomból kijövet megállok künn az országúton. Mások is megállnak. Ritka látványosságban van részünk. A fúvószenekar áll készenlétben, a falu rezesbandája. S utánuk egyenes sorban a "tűzoltók". A tűzoltók katonaviselt fiatal férfiak, a falu hadteste civilben. Parancsnokuk is van, aki beosztja őket kettős rendekbe, majd vezényszóval és magyarul négyes sorba ugratja őket, mint a katonákat. Aztán elindítja őket.
Elöl megy a rezesbanda, és fújja nekik a marsot.
A falu egy része, amely a látványosságot kedveli, utánuk tódul.
Május tizedike van.
Megyek magam is.
A községháza előtt már ott van a jegyző, a bíró és az állami elemi iskola három tanereje: egy regáti óvónő, egy magyar származású tanítónő és egy ugyanolyan származású tanító. A jegyző fekete kabátban áll, kabátjának gomblyukában román kitüntetéssel, komoly és értelmes jegyzői arccal. Jegyző volt már a magyar világban. A bíró kissé dölyfösen áll, szintén román kitüntetéssel a kabátja gomblyukában és román nemzetiszínű szalaggal a dereka körül, a kabát alatt. Harisnya van rajta, fehér székely harisnya, melyhez városi félcipőt visel.
Székely ember, és ahogy mondám: egy kicsit dölyfösen áll, pedig állhatna egészen szerényen is.
Ott állanak már a tűzoltók is, ismét egyenes sorban, arccal a községháza felé. Kezdődhetik az ünnepély. Az iskolás gyermekek a román himnuszt éneklik. Mindenki, figyelmeztetés nélkül, leveszi a kalapját, és komoly. Aztán a tornác lépcsőjére felállt a fiatal állami tanító, aki magyar származású. Az ő feladata, hogy méltassa a nemzeti ünnep jelentőségét. Románul kezdi, de azután áttér a magyarra, mert az állam nyelvét a falu székely népe nem nagyon érti meg. Azt mondja a tanító rokonszenves arccal és lámpalázzal, hogy élt ezelőtt kétezer évvel itt, Erdélyben egy bátor és vitéz nép, a dákok. Egy másik vitéz és bátor nép azonban leigázta a dákokat, ezek voltak a rómaiak. A két nép aztán összekeveredett, és ebből lett a román nép.
Valószínűleg nem az ő elmélete.
Az ünnepi beszéd után szavalás következik. Az állami elemi iskola székely növendékei szavalnak. Az egyik románul, a másik magyarul. Elmondják, amit tudnak, és nem nagyon törődnek a tartalommal. A felnőttek is csak a formával törődnek inkább. A bíró különösen, aki minden gyermeket megjutalmaz a szavalás után pénzzel vagy cukorral. Azt is, aki magyarul szavalt.
Aztán a csöpp székely óvodások román táncot táncolnak.
Szelíden megdördül az ég is, jelezvén az esőt.
Elindulok hazafelé, és úgy érzem: tanúja voltam annak az emberi munkának, amellyel a régi és időket álló ág mellé új ágat próbálnak oltani, hogy kétágú legyen az én székely falum.
Ülök otthon, és elgondolkozom a dolgon. Úgy érzem, hogy a falu két ága alatt magányosan elhagyatva ülök, és senki sem jön hozzám, mert messziről meglátják az időszerűtlen jeleket, amelyek a magasság felé szállnak belőlem, és azt jelentik, hogy ember ül a két ág alatt.
Ül és veri az eső, amelytől megtermékenyülnek a szemei.

*

Vasárnap estefelé egy autó robog bé a faluba. Egyenesen a hídhoz fut az autó. Itt van a falu közepe, és itt van a községháza is. Az autóból négy úriember ugrik a földre.
Választás előtt állunk.
A pap hívei közlik az urakkal, hogy nem mehetnek bé a községháza termébe a gyűlés megtartására, mert a bíró nem adta oda a kulcsot. Azt mondotta, hogy különben is a jegyzőnél van a kulcs, de lehet, hogy Vencelnél van, vagy azt sem lehet tudni, hogy hol van.
Így hát nem mehetnek bé a magyar kortesek a faluházába. A kulcs a politika és a diplomácia kezében van. Kénytelenek ott a híd mellett rögtönözni gyűlést, és ott mondani el, hogy mit gondolnak és mit szeretnének a közeledő választásokra. Természe­tesen azt gondolják és azt szeretnék, hogy a faluból mindenki az ő jelöltjükre szavazzon, és ne arra a másik gazemberre vagy a harmadikra, aki még nagyobb hitvány.
Mind beszélnek az urak. A hang és a mozdulat sokszor különbözik, de a tartalom mindig ugyanaz.
Aztán felülnek az autóra ismét, és elrobognak.
Este egy fiatal gazda házában ülök. Van­nak még nyolcan-tízen. A kortesek jönnek szóba, és előkerül egy plakát is, mit itthagytak maguk után. Az egyik olvasni kezdi, de valaki olyan megjegyzést tesz mindjárt a "magyar testvérek" megszólítás után, hogy kacagás keletkezik, és elromlik a plakát.
Miközben nevetnek, eszembe jutnak a búcsúsok, és eszembe jutnak a papok, akik elejétől végig mindenkit megnyertek Szűz Máriának és az Istennek. Pedig nem ígértek semmit, a politikusok pedig sok mindent ígértek. De az ígéretek nem szoktak beválni.
Erre gondolnak bizonyára a falusi emberek, és azért nevetnek.

*

Vencel gyűlésre dobolja a népet. Minden valamirevaló embernek el kell jönnie, mert próbaválasztást kell csinálni a községi tanácstagokat illetőleg.
Összebújnak az emberek, és nagyon suttognak. Csoportok keletkeznek mindenütt az úton. Emitt a bírót szidják, amott a jegyzőt, a harmadik helyen a papot. Különösen a pap emberei működnek, a nagyobb gazdák, mintegy tizenketten. Nagyon fenekednek a bíró ellen és a jegyző ellen.
Délután ötre dobolta Vencel a gyűlést. Fél ötkor már tele van a híd és a környéke. Az emberek villanó szemekkel néznek a községháza felé, és azt mondják, hogy most bezzeg megvan a kulcs, nem úgy, mint máskor.
A jegyző és a bíró odaát vannak a teremben. Az ajtóban megvillan néha az alakjuk, kitekintenek a tömegre, amely csak áll a hídon és környékén, de nem akar a terem felé menni.
Tüntetnek a kulcs miatt, és azért nem akarnak bémenni a terembe.
Nagyon feszült a helyzet.
Végre kijön a jegyző, és kéri az embereket, hogy menjenek bé a gyűlésterembe. Ott is megmondhatja mindenki a véleményét.
– Zárják bé most is! – kiáltja valaki.
– Hol volt a kulcs? – hangzik a másik oldalról.
Szomorúan nézem a dolgot, majd odafordulok a vezető csoporthoz.
– Bé kéne menni – mondom –, hiszen idekünn nem is mondhatják meg igazán a véleményüket.
Még gondolkoznak a dolgon, de aztán jobb belátásra jönnek, s csakugyan megindulnak a terem felé, amely hamarosan telezsúfolódik emberekkel. A jegyzőnek két listát adnak át: az egyik a bíró listája, a másik a pap embereit tartalmazza. A jegyző ismerteti a gyűlés célját, majd felolvassa a neveket a két listáról. A bíró mellettem szorong, mert a hangulat teljesen ellene van, és a lista ellen, amelyben ő első helyen szerepel. Valósággal egyedül marad a teremben, még azok sem emelnek szót mellette, akik véle együtt szerepelnek a listán.
– Hát már nincs senkije magának? – kérdem a gyűlés után tőle.
– Dehogy nincs! – mondja –, csakhogy nem mertek szólani semmit, mert féltek.
Az ellenpárt nagyon boldog a győzelemre, s ha lehet, még feljebb hordja a fejét, mint eddig. A harag és a gyűlölet elvakította őket. Azt hiszik, hogy most már minden rendben lesz. Egyik sem gondol arra, hogy tulajdonképpen nem ők győztek, hanem egy politikai párt győzött, amelynek segítő kezét és tanácsadó szavát éppen olyan ritkán fogják a jövőben érezni és hallani, mintha nem is győztek volna.
Lélekben magam is szavazok, ahogy látom a terhes hangulatot, s mialatt végignézem a gyűlést. De az én szavazatom sem a bíróra nem esik, sem a pap embereire.
Magára a falura szavazok, amelyet nem a torzsalkodók jelentenek, hanem azok, akik a munkától és a jövendő miatt való aggodalmaiktól nem érnek rá a politikára.
Mert a némáké és a szegényeké ez a falu, mint a többi is, végig ezen a földön.

Farkaslaka, 1934